Borvízmúzeum

A Székelyföldet méltán nevezik az „ezer borvíz országának”. A földtani viszonyoknak köszönhetően a Székelyföld legismertebb ásványvize a szénsavas ásványvíz vagy népiesen a borvíz. A savanyúvízként is emlegetett borvíz a Székelyföld gerincén végig húzódó Kelemen–Görgény–Hargita vulkáni vonulat magmakamráiból felszálló, és a mélységi vizekben nagy nyomás alatt feloldódó szén-dioxid gáznak köszönheti létét.
A még aktív vulkáni vidéknek tekintett Csomád hegységben szabad kénsavat tartalmazó savanyóvizek is előfordulnak. A borvízforrások mellett a kárpáti homokkő zónában, az Erdélyi-medence üledékeiben nagy számú, sós vagy nátrium-kloridos ásványvíz forrás is előfordul. A flis vonulatban nagy számban ismertek kénhidrogénes, úgynevezett büdös vagy szejkés vizek. Vegyi jellegüket tekintve a székelyföldi borvizek rendkívül változatosak, nem találunk két egyforma borvízforrást.

A székelyföldi szénsavas ásványvizek, borvizek kezdetleges palackozása a szakirodalom szerint a XVIII. század végén, 1792-ben Korondfürdőn indul meg. 1806-ban már a borszéki borvizet is kezdik palackozni. A korábban használt fa- és kerámia- vagy cserépedények nem voltak alkalmasak a nagy szénsavtartalmú borvizek palackozására és szállítására. Ezért a XIX. században a székelyföldön gombamódon elszaporodtak az üveghuták, amelyek megfelelő, különböző űrtartalmú üvegeket gyártottak a borvízpalackozók számára. Ismertebb huták működtek Görgényüvegcsűrön, Borszéken, a kászoni Lassúagon, Sepsibükszádon, Zalánpatakon, Zágonbárkányban, Bodzafordulón, Bodzakrasznán. A palackozás hőskorában nagy kihívás volt a megfelelő vízkivétel és dugaszolás kifejlesztése. A szállítás kezdetben szekéren és tutajon történt. A XIX. században megindult székelyföldi vasútfejlesztés lehetővé tette a borvíz nagyobb távolságokra való gyorsabb szállítását.